Szerző: Győr Ágnes
Tudjuk, hogy világszerte máshogyan használják a nők és a férfiak a városokat, de ezt a felvetést még igen szkeptikusan kezelte a szakma fősodra, amikor Eva Kail egyetemi hallgató volt. A gender szemléletű várostervezés nemzetközi hírű szakértője az elmúlt évtizedekben kollégáival rengeteget tett azért, hogy Bécsben a nők ne legyenek láthatatlanok, hogy igényeiket, tudásukat, tapasztalataikat valóban visszatükrözze az, ahogyan a város működik és kinéz. Nemrég abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy az elismert szakember bécsi irodájában fogadott minket. Látogatásunk alatt mesélt nekünk az eddig megtett útról, a siker titkáról és arról, miért lesz egyre nagyobb jelentősége a részvételiségnek.
Ön a gender szemléletű várostervezés nemzetközileg elismert szakértője, de amikor a pályáját kezdte, az a fogalom, hogy gender inkluzív várostervezés, tulajdonképpen még nem is létezett. Hogyan fedezte fel ezt a speciális területet?
E.K.: A feminizmus második hulláma abban az időben bontakozott ki, amikor a Bécsi Műszaki Egyetem (Technischen Universität Wien) hallgatója voltam. Diákként így természetesen nagy mennyiségű feminista irodalmat olvastam, noha olvasmányaim tartalmát eleinte nem kötöttem össze a tanulmányaimmal. A 70-es években, Németországban egyébként már létezett feminista tervezéssel foglalkozó szakirodalom és voltak kifejezetten feminista építészek is. Christa Wolf rövid története, az Unter den Linden például 1974-ben jelent meg. Ebben a főszereplő azt írja le, nőként hogyan használja a Berlin nevezetes sugárútjához kötődő tereket. A novella tulajdonképpen egy városi térrel kapcsolatos szociológiai elemzés, melyben a szerző aggodalmának ad hangot a tömegkultúra városi életre gyakorolt hatásával kapcsolatban.
Egyetemi éveim alatt bontakozott ki Berlinben az IBA-val kapcsolatban (International Building Exhibition Berlin) jelentős vita is. Az IBA egy Nyugat-Berlin újratervezésére fókuszáló projekt volt, mely 1979. és 1987. között zajlott és sokan úgy érezték, teljesen kizárták belőle a nőket. Tiltakozásképp 1981-ben létrejött a FOPA (Feminist Organisation of Architects and Planners) kifejezetten azzal a céllal, hogy a szakmán belül és az épített környezet kontextusában általában is csökkentse a nőkkel szembeni diszkriminációt.
Ezek a dolgok tehát mind abban az időben zajlottak és nagyon inspirálóan hatottak rám. Szintén nagy hatással volt rám az egyik legjelentősebb építészeti és design folyóirat (Arch+) azon száma, melyet teljes egészében a gender inkluzív építészetnek dedikáltak. Persze, akkoriban ezt a területet még nem így nevezték, hanem úgy határozták meg, hogy „a tervezésen belül a nőket érintő problémák”.
Mennyire tűnt unorthodox gondolatnak eleinte szakmán belül, hogy a nők és a férfiak másként használják a városokat?
E.K. Szerintem furcsának hatott, hiszen egy új megközelítést jelentett. Persze voltak, elsősorban fiatal női építészek, akiket a téma izgalomban tartott, de a szakmánk fősodra egyértelműen szkeptikus volt. Negyven évvel ezelőtt egyébként még nem voltunk annyira multikulturálisak mint ma. Akkoriban elsősorban a német nyelvű országok között zajlott intenzív információcsere és engem elsősorban az inspirált és érdekelt, hogy mi történik Németországban és Svájcban.
Mi volt az első olyan projekt, ami már Bécsben valósult meg és alátámasztotta az elméletet?
E.K.: Olvastam egy kiállításról, amit női tervezők szervezetek Németországban. A kiállítás azokat az akadályokat mutatta be, amelyekkel az emberek nap mint nap találkoznak a nyílt tereken. Ez szolgált inspirációul ahhoz a fotó kiállításhoz, melyet 1991-ben nyitottunk meg Bécsben és melynek az volt a címe, hogy Kik birtokolják a közterületeket? – A nők hétköznapjai a városban (Wem Gehört Der Öffentliche Raum? Frauenalltag in Der Stadt). A képek különböző, Bécsben élő nők egy-egy napját mutatták be, azt örökítették meg, ahogy ezek a nők a hétköznapi teendőiket végezték. Más volt a nők társadalmi háttere, eltérő korosztályhoz tartoztak és más volt a mobilitási szintjük is. Volt köztük például török családanya, a gyermekét egyedül nevelő szülő, munkamániás menedzser és kerekesszékes diák is. Mindegyik nő más-más utakat tett meg a városban, a képek azonban egyértelművé tették, hogy mozgásuk megtervezésében valamennyiük számára fő szempont volt, hogy hol érzik magukat biztonságban és hol vannak a legkevésbé akadályoztatva fizikailag. Ezzel a kiállítással kezdődött tulajdonképpen minden. Elkezdtünk a közterekre, a parkokra, játszóterekre, a gyalogosokat érintő problémákra fókuszálni. Ez akkor teljesen új dolog volt. Ellenben a mai szemlélettel, akkoriban még senki sem beszélt a nyilvános terekről és ezek egyáltalán nem képezték részét a mainstream tervezési szakma gondolkodásának. Olyan volt, mintha addig a gyalogosok nem is léteztek volna.
Arra, hogy a városban milyen akadályokkal szembesülnek nap mint nap a nők egy 1981-es kiállítás hívta fel először a figyelmet. (Fotó: Robert Hutterer, Municipal Archive of Vienna)
Azt olvastam, hogy az 1991-es kiállítással kapcsán Bécs történetében először vizsgálták meg a város közlekedését gyalogosokra és autósokra különbontva. Ez igaz? Mit árultak el a számok?
E.K.: Igen, külön bontottuk az adatokat és a kapott eredmények nagyon beszédesek voltak. Kiderült, hogy az autós utak kétharmadát férfiak teszik meg, míg a gyalogos utak kétharmad részét nők. De a kiállítás kapcsán más témákat is felhoztunk, ilyen volt például, hogy milyen terekben félnek, szoronganak, vagy éppen érzik jól magukat a nők és előkerült a szexuális zaklatás problémája is. Ez volt az első alkalom, hogy az ilyen témák megjelentek a közbeszédben.
Ezzel a kiállítással „kezdődött tehát minden”, de mi volt a folytatás?
E.K. A kiállítás nagyon sikeres volt és ez fontos volt a későbbi projektek szempontjából. A kiállítást kicsit több mint egy hónap alatt körülbelül 4000-en keresték fel és jelentős médiafigyelem kísérte. Még a svájci esti híradó is beszámolt róla. A politikusok is kifejezetten kedvezően reagáltak rá és elkezdtek érdeklődni a felhozott témák iránt, ami mindig sokat számít.
Egészen addig Bécsben nem létezett a nők egyenlő bánásáért felelős osztály. Más szövetségi tartományokban már volt ilyen. Igaz, ez rendszerint azt jelentette, hogy kineveztek egyetlen nőt, aki aztán egy apró irodában kapott helyett, de tény, hogy Bécsben akkoriban még ilyesmi sem volt. A kiállítás nyomán viszont ez megváltozott. Létrehozták az első nőügyekért felelős osztályt, az úgynevezett Frauenbürot és megkérték, hogy vezessem. Kezdettől fogva rendelkezett az osztály személyzettel és számos kollégával dolgoztam együtt.
Nagy megtiszteltetés lehetett a felkérés, de úgy sejtem, nem volt stresszmentes feladat a Frauenbüro vezetése.
E.K.: Igen, ez természetes. Nagyon fiatal voltam. Mindössze 32 és egyáltalán nem tudtam, hogyan kell csinálni. A Frauenbüro számos, nem tervezéssel kapcsolatos témában is illetékes volt, többek közt hozzánk tartozott az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény megszövegezése és a nőknek kialakított menhelyek menedzselése is. Az osztály irányítása hatalmas kihívás volt, de aztán belevágtunk és nekiálltunk elvégezni a ránk bízott munkát.
Az új pozíciójából milyen új problémákra látott rá?
E.K.: Hasonlóan a mostani helyzethez, Bécs abban az időben is óriási növekedésen ment át és szükség volt építészeti verseny pályázatok kiírására. A fejlesztések nagy része Bécs külvárosi részeire koncentrálódott, többnyire mezőgazdasági használatban levő, vagy zöld területekre és szükség volt városépítészeti elképzelésekre az új övezeti tervekhez és építési előírásokhoz.
Az építészeket, akik ezeknek a megtervezésében részt vehettek, versenyen választották ki, a versenyek pedig meghívásos alapúak voltak. Mi arra lettünk figyelmesek, hogy ezekre a verseny pályázatokra soha nem hívtak meg női tervezőket. A város jövőbeli területeinek a megtervezésében tehát kizárólag férfiak vettek részt és ezért – ismét német és svájci példák nyomán – kezdeményeztük, hogy legyenek olyan versenypályázatok is, amiken kizárólag női építészek indulhatnak. Így született meg a Frauen-Werk-Stadt projekt. A pályázóknak egy, a város északi részén épülő (Donaufelder Strasse) , szociális lakhatási projekthez kellett ötleteket beadniuk. A 360 lakás kialakítására vonatkozó terveknél a nők hétköznapi igényeit kellett a tervezőknek a középpontba állítaniuk.
A Frauen-Werk-Stadt I. projekt keretében női tervezők kifejezetten a nők szükségleteire fókuszáló lakásokat, lakókörnyezetet terveztek. (Forrás: Győr Ágnes)
Ezek után a következő lépés a nemek egyenjogúságának érvényesítése volt a közterületeken. A pilot projektünkhöz ebben az esetben a sűrűn lakott, nagyjából 28 ezer lakosú belvárosi kerületet, Mariahilfet választottuk ki. 2002. és 2006. között a kerületen belül 26 helyen javítottuk a közvilágítást, ahol felmérések alapján korábban a helyiek féltek, a közlekedési lámpákat úgy hangolták át, hogy elsősorban a gyalogosok sebességéhez illeszkedjenek és kilenc helyszínen alakítottak ki nyilvános ülőhelyeket. Ezen kívül több mint egy kilométeres szakaszon szélesítettük ki a járdákat és öt helyszínt tettünk teljesen akadálymentessé, hogy ezzel kedvezzünk a babakocsis, kerekesszékes és idősebb lakosoknak.
Úgy tudom, hogy a parkokat is újratervezték a városban. Mi volt velük a gond?
E.K.: Két közismert osztrák feminista szociológus keresett meg minket azzal, hogy szeretnének megfinanszírozni egy kutatást, mivel tudják, hogy Németországban vannak lányoknak fenntartott játszóterek, de ezek mind magántulajdonban vannak. A Frauenbüro megbízta őket, hogy készítsenek egy felmérést, melyben 36 játszóteret és parkot vizsgáltak meg Bécsben, a sűrűn lakott, belvárosi kerületekben. A szakértők megfigyelték, hogy hogyan viselkednek ezeken a tereken a gyerekeket, beszélgettek is velük és kiderült, hogy valóban vannak gondok. 12 éves kor után ugyanis ezeken a tereken egyre kevesebb volt a lány mint a fiú. A játszóterek rendszerint kicsik voltak és a labdajátékokra alkalmas részt magas kerítéssel vették körbe a biztonsági szempontból. Emlékszem, hogy gyerekként számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ezek az elkerített területek a fiúkhoz tartoznak. Nem volt semmilyen tábla, amire ez lett volna kiírva, de nem is kellett. Nem volt bennem semmi kétség afelől, hogy ez így van. Fel sem merült bennem, hogy bemenjek ezekre a helyekre és felnőttként is nagyon érdekelt, hogy ennek vajon pontosan mi lehetett az oka. A szóban forgó tanulmány készítői ezt a jelenséget a dzsungel törvényeként fogalmazták meg. A teret az idősebb fiúk kisajátították és, noha a fiatalabb fiúkat is kizárták, abban mindkét korcsoport egyetértett, hogy semmi keresnivalója ott a lányoknak. A tanulmány tehát felhívta a figyelmet arra, hogy létezik ez a probléma, a következő lépésként pedig tartottunk egy workshopot a témával kapcsolatban a helyi politikusoknak és a tartományi kormány képviselőinek.
Először két parkot alakítottunk át Margareten kerületben 1999. júliusában, de 1999 és 2000 között végül összesen hat pilóta projektet bonyolítottunk le. Az első kettő esetében meghívásos pályázatokat írtunk ki, a többi esetben különböző részvételi eszközöket alkalmaztunk, azzal a céllal, hogy bevonjuk a tervezés folyamatába a lányokat. Végül valamennyi projektet kiértékeltük és a tapasztalatok alapján általános jellegű ajánlásokat fogalmaztunk meg. Idővel ezekből az ajánlásokból létrejöttek azok a gender-szenzitív irányelvek, amelyek 2005 óta Bécs-szerte valamennyi újonnan létrejövő, illetve átalakított parkra, játszótérre érvényesek. A folyamat alatt minden pontosan úgy zajlott, ahogy kellett. Tökéletes példája volt annak, hogyan lehet a gender szakértők helyi tapasztalatokra épülő tudását a teljes közösség számára használható, általános érvényű irányelvekké átalakítani.
Senki sem szereti, ha fejbe rúgják egy focilabdával, de pontosan mitől lesz egy játszótér, park ugyanolyan vonzó fiúk és lányok számára?
E.K.: A focizásra kijelölt nagy teret például több, kisebb részre kell felosztani, hogy egyszerre ne csak egy, hanem több társaság is játszhasson, több olyan részt kell kialakítani, ahová vissza lehet vonulni, ahol le lehet ülni, de az is nagyon fontos, hogy legyen a játszótéren, parkban, vagy ezek közelében megfelelő színvonalú, tiszta nyilvános wc, legyenek pelenkázó asztalok. A parkon át vezető utak esetén például nagyon fontos, hogy jól ki legyenek világítva.
Einsiedlerpark volt az egyik első olyan játszótér, amelyet úgy alakítottak át, hogy a lányok számára is vonzó legyen. (Forrás: Wikipedia)
Nem Bécs az egyetlen nagyváros, ahol az inkluzív várostervezés jegyében progresszív projekteket valósultak meg az elmúlt években, évtizedekben. Ennek ellenére, mégis Bécset emlegetik úgy, mint az „egyenlőség városa”? Mi a siker titka?
E.K. Azt hiszem az egyik tényező, ami Bécs esetén nagyon sokat nyomott a latban, hogy a város régre visszanyúló szociáldemokrata hagyományokkal rendelkezik, a szociáldemokraták körben pedig mindig erősek voltak a női érdekérvényesítő szervezetek. Ennek köszönhető, hogy Bécsben, Ausztria többi részéhez képest, nagyobb súlya volt a kifejezetten a nőket érintő ügyeknek.
Szintén fontos, hogy igen intenzív kapcsolat van a politikusok és a kormányok közt. Lehet azt mondani, hogy ebben a párbeszédben sok a kritika, de én elsősorban az interakció pozitív hatását látom. Ahhoz, hogy bármin változtatni lehessen, szükség van szakértőkre a kormányban és olyan politikusokra, akik támogatják az adott ügyet. Ez nagyon fontos. Bécsben talán azért jutottunk kicsit tovább ezen a téren mint más városok, mert létezik ez az együttműködés a különböző szintek közt.
A parkok és játszóterek újratervezésénél eleinte egyébként igen nagy ellenállásba ütköztünk a kertészeti osztály részéről, amely a zöldterületeket felügyeli. A pilot projektünkkel azonban egyértelműen be tudtuk bizonyítani, hogy az új megközelítéssel általánosságban tudunk javítani a bécsiek életminőségén.
Mik az érveik azoknak, akik továbbra is ellenzik a nemek egyenjogúságának érvényesítését a várostervezés terén?
E.K.: Különböző szinteken ütközünk olykor ellenállásba. Az első ilyen az egyéni, személyes szint. Vannak férfiak, akiknek lehetnek például konfliktusaik a feleségükkel, elszenvedtek esetleg egy megalázó szakítást, vagy úgy érzik, hogy az életüket jelentősen befolyásolja, hogy az anyósuk uralkodni próbál felettük és pszichológiai háttere van annak, hogy a megközelítést elutasítják. De a nők körében is akad, aki nem ért egyet a koncepcióval. Elsősorban olyanok, akik vezető pozícióban vannak, azonosulnak a férfiakkal, függnek tőlük és nem szeretnék gyengíteni saját pozíciójukat azzal, hogy a nevüket összekapcsolják az úgymond, női ügyekkel. Az az igazság, hogy minden rendszerben találni nőket, igen nagy számban, akik nem támogatják a nők helyzetének javításával kapcsolatos lépéseket.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ezen a nagyon személyes, pszichológiai szinten nem érdemes vitatkozni és ezeket az ellenérzéseket szigorúan szét kell választani a szakmai érvektől. Amikor emberekkel beszélek, mindig azt kérem el tőlük, hogy tanúsítsanak szakmai hozzáállást. Leszögezem, hogy van egy szakmai cél, van egy politikailag akarat és nekünk az a feladatunk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet azt megvalósítani.
De az ellenállásnak más háttere is lehet. Fakadhat például az intézményi keretrendszerből, vagy munkakörülményekből. Vannak, akik például azt mondják, értik a célt, de nem tudják, hogyan lehetne megvalósítani és sokszor akadályt jelent az is, hogy a rendszeren belül nagyon nagy a munkateher. Van hogy azok, akikkel együtt kell működni úgy érzik, le vannak maradva a saját feladataikkal és erre jön valaki, például egy külső szervezet képviselője, aki azt mondja, rosszul végzik a munkájukat és arra lenne ráadásul szükség, hogy plusz erőfeszítéseket tegyenek. Értelemszerűen az ilyesmi nagyon rossz hangulatot teremt. Ilyen esetben nagy segítséget jelenthet, ha fel tudunk ajánlani valódi segítséget az illető munkájához, illetve a tervezésnél fontos, hogy a munkateher szempontjából realisztikusak maradjunk.
Vannak tehát leküzdendő akadályok, de éppen ezért nagyon fontos, hogy a pilot projektek jól legyenek megtervezve. Nem szabad, hogy első ránézésre „fenyegetőnek” hassanak és sikeresnek kell lenniük. Óvatosan és a realitás talaján maradva kell meghatározni a célokat a tervezés fázisában. Ha túl lelkes vagy és túl sokat szeretnél egyszerre elérni, az esetleges kudarccal a jövőbeli kezdeményezések támogatottságát kockáztatod. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a sikerhez kulcsfontosságú, hogy a projekthez a tervezés fázisában megfelelő költségvetést és időkeretet rendeljünk. A legnagyobb kihívás a projektek megvalósításban rejlik, azaz, hogy hogyan érünk el velük strukturális változtatások.
A széles járdákkal a várostervezők azt üzenik, a gyalogosokhoz képest az autósforgalom nem élvez prioritást. (Forrás: Győr Ágnes)
Említetted, hogy több sikeres projekt esetén is fontos szerepet játszott a tervezésbe a részvételiség. Napjainkban lehet azt mondani, hogy Bécsben az állampolgárok általában véve aktívan részt vesznek a közügyek alakításában?
E.K. Jelentős fejlődés történt az elmúlt években ezen a téren, de azért ma sem nevezném automatizmusnak a részvételiséget, ráadásul a részvételiség önmagában is számos kihívást tartogat. Meg kell találni a megfelelő eszközöket és módszereket, hogy bevonjuk a csendes és félénk tagjait a közösségnek. Ha például simán minden háztartásnak küldesz meghívót egy helyi fórumra, biztos lehetsz benne, hogy csak egy nagyon konkrét, jól körülhatárolható csoport lesz majd jelen az eseményen, melynek tagjai a közép-felső osztályhoz tartoznak és rendelkeznek kocsival, kutyával, ingatlannal. Ez torzulást eredményez és nagyon veszélyes, mert a politikusokat természetesen rendszerint lenyűgözik a hangos emberek. Éppen ezért, nagyon fontos, hogy úgynevezett low-threshold módszereket alkalmazzunk.Olyanokat, mint amilyeneket például 2020-ban használtunk, amikor el kellett dönteni, hogyan alakítsuk át a Reumannplatz metróállomás környékét.
Mik voltak ezek?
Heteken keresztül a helyszínen tartózkodtak például többnyelven beszélő, feminista tájépítészek, akik az arra járóknak kávét és süteményeket kínáltak fel s közben megmutatták nekik a különböző elképzelésekhez elkészült látványterveket. Arra kérték az embereket, hogy pontozzák ezeket. Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy a lányok kevesebb visszajelzést adtak, mit a fiúk, ezért onnantól kezdve magam mentem oda kifejezetten lányokhoz, hogy arra kérjem őket, szavazzanak. Természetesen ezen módszerek mentén is előfordulhat, hogy a társadalom bizonyos tagjainak a véleménye nem jelenik meg. Itt például a hajléktalanokra gondolok. Ők a közösségi terek egyik legintenzívebb használói, de maguktól biztosan nem jönnek oda, hogy megosszák a véleményüket az adott témában. Hozzájuk célzottan kell odamenni beszélgetni.
A gender inkluzív várostervezés belül vannak új kihívások?
Ami hatalmas, valóságos kihívás napjainkban a várostervezés számára, az a klímaváltozás és az ehhez való alkalmazkodás. Szerintem nagyon erős szintézis létezik a klímát érintő és a genderrel kapcsolatos ügyek között. Ott van például a hőmérséklet emelkedésének a kérdése. Ha nő a hőmérséklet, az elsősorban a sérülékeny, idősebb korosztályt érinti hátrányosan és a nőket, mivel a nők hamarabb kezdenek el szenvedni a melegtől, mint a férfiak. Nagyon fontos az adatok elemzése. Mindazon változás fejében, melyekkel napjainkban szembenézünk, óriási szükség van a városaink és gazdaságaink átalakítására és ennek gender szenzitív módon kell megtörténnie.
Nekem vannak gyermekeim és ez a téma nagyon mélyen foglalkoztat és felkavar. Tudom, hogy a jó döntések meghozatala, a megoldások meglelése nem egyszerűen a kényelmi szintünkről szól, hanem az ő életükről, a jövőjükről.
A jó hír az, hogy a történelemben most először az ökológiailag szükséges változtatások olyanok, amelyek egyben segítik a társadalom sérülékeny csoportjait. A zöldterületek növelése, a közösségi közlekedés kiterjesztése, a bicikliutak kiépítése egyszerre fontos elemei a fenntarthatóságnak és segítség a legszegényebbek számára, akiknek jelenleg a legkevésbé van hozzáférésük ezekhez. Ugyanez a helyzet az új, energiatakarékos rendszerek létrehozásával. Hiszek benne, hogy a nemek egyenjogúságát szem előtt tartó várostervezés, mint a minőségértékelésen alapuló stratégia, nagy segítség lehet a klímaváltozási krízis elleni harcban.
Nagy utat tett meg a város, de mindig van tér fejlődésre. Hogyan nézne ki ön szerint ideális esetben Bécs mondjuk 5 év múlva?
A következő években szeretném mobilizálni a női szakértőket és általában a nők támogatását. A 19. században a városok hatalmas átalakuláson mentek keresztül az ipari forradalom révén és az akkori változás irányát tulajdonképpen kizárólag férfi mérnökök határozták meg. Szerintem most kaptunk egy új esélyt, mely egyben egy sürgető feladat is, hogy óriási hatást gyakoroljunk a városokra, ezúttal azonban ennek a korábbinál jóval holisztikusabb módon kell megtörténnie, úgy, hogy a nők sokkal inkább részt vesznek a folyamatban. És itt nem csak szakértőkről beszélek, hanem a nőkről általában. Szükségünk van az állampolgárokra. Szükségünk van több fára, de ez azt jelenti, hogy el kell búcsúznunk a parkoló autóktól. Szükségünk van emberekre, akik locsolják a fákat. Szerintem a civil részvétel a következő időben összességében sokkal fontosabbá válik, de optimista vagyok. A tapasztalataink Bécsben megmutatták, hogy a nők akarnak és hajlandóak is cselekedni. A szakértők tudják, mit kell tenni, a politikusoknak meg kell találniuk a módját arra, hogy a szükséges döntéseket meghozzák anélkül, hogy politkailag belepusztulnának, de az állampolgárok azok, akik megteremtik a változás légkörét.
—
Az interjú a Bécs Város Külképviseleti Irodájának segítségével valósult meg.
A borítóképet és a kiemelt képet Jana Madzigon készítette és Eva Kail bocsátotta a rendelkezésünkre.