Világszerte egyre többen élnek városokban. A városlakóknak azonban hiába fele nő, sok esetben szempontjaik nem jelennek meg a települések megtervezése, kialakítása során. De mi a helyzet ezen a téren Budapesttel, és miért issza meg mindenki a levét annak, ha nem jelenik meg az inkluzivitás szándéka a várostervezésben? – Erről beszélgettünk Szabó Julianna építésszel, aki évtizedek óta vezeti az urbanista továbbképzést a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen és többek közt azt oktatja, mitől lesz egy város fenntartható.
Hogy látja, a várostervezést fel lehet osztani női és férfi szempontokra?
SZJ: Szeretném remélni, hogy nem létezik olyan, hogy női életmód. Szerintem a nőknek és a férfiaknak ugyanarra lenne szükségük. Olyan járdák kialakítása például, ahol lehet tolni a babakocsit, mindenki érdeke, hiszen ideális esetben 50-50 százalékban kéne tolni az apának és az anyának azt a babakocsit. Éppen ezért nem szeretem, ha férfi és női kategóriákra bontjuk ezt a kérdést.
A gyakorlatban azonban mégis látni különbségeket. A statisztikák szerint a nők végzik a házimunka nagy részét, ők viszik a gyerekeket többször a játszótérre, ők vásárolnak be többször.
SZJ: Igen. Sajnos Magyarországon a feladatok a mai napig élesen kettéválnak a családokon belül, és tény, hogy ezek a dolgok nagyon lassan változnak. De a folyamatot szerintem csak tovább hátráltatja, ha a segítséget nyújtó körülmények megteremtéséről úgy beszélünk, mint ami kifejezetten a nők érdeke. Ha azt vesszük például, hogy kinek kedvez, ha gyalogátkelőknél a lámpák hosszabb zöldet adnak, látjuk, hogy nem elsősorban a nemekhez köthető kérdésről van szó. Nemtől függetlenül mindenki öregszik, cipelhet nehéz táskákat, viheti a gyerekét iskolába, vagy szenvedhet el bokaficamot. A nemek helyett itt inkább a gyalogosok, illetve az autósok érdekei közt feszülő ellentétekről van szó, és látni kell, hogy a városok tervezésénél sokszor még mindig az utóbbiak élveznek prioritást.
Van a városi életnek olyan aspektusa, ami mégis kifejezetten azt bizonyítja, hogy a város tervezői figyelmen kívül hagyják a nők szükségleteit?
SZJ: Kevés. Talán a nyilvános illemhelyek kérdése, amelyek esetében egyszerűen arról van szó, hogy rosszak a standardok. Rosszak az előírások, rosszat tanítunk. Például a tervezésnél valamennyi közintézmény esetén az a kiindulópont, hogy a látogatók nemi aránya 50-50 százalék lesz. Ha valóban ez lenne az arány, a kialakított illemhely-kapacitás akkor sem lenne elégséges, de eleve lehet tudni, hogy egyáltalán nem fele-fele lesz a nemek aránya. Ezt mindenki tudja, aki volt már színházban, vagy koncerten. Itt tényleg férfi-női kérdésről van szó. Nem csak a számokról beszélünk. Figyelembe kéne venni, hogy a nőknek gyakrabban van szükségük mosdóra, hosszabb időt töltenek a mosdókban és rendszerint ők kísérik a gyerekeket, időseket is a wc-re. Ugyanannyi ember kiszolgálásához nem ugyanannyi terület kell. Ráadásul az akadálymentesítést is a sokszor úgy oldják meg a különböző intézmények, hogy a női mosdót kijelölik akadálymentesnek. A privát véleményem, hogy nem kéne megosztani a női-férfi mosdókat.
Széleskörű, sokakat érintő kellemetlen problémáról van szó. Miért ilyen nehéz ezen a helyzeten változtatni? Az akarat hiányzik, a pénz, esetleg nehéz átalakítani eleve létező épületeket?
SZJ: Sok minden szerepet játszik. Nehéz átalakítani eleve létező épületeket, de figyelemre méltó, hogy amikor például kötelezővé tették az akadálymentes mosdók létesítését, Párizsban az éttermekben hirtelen eltörölték a mosdók szétbontását férfi, illetve női wc-re, mert egyébként nem lehetett volna biztosítani a megszabott méretbeli feltételeket. Egy nagy közös illemhely lett, hiszen az akadálymentesített wc-hez jóval több hely kell. Ezzel egy csapásra eltűnt a női-férfi különbség. A gyakorlati kérdéseken túl tagadhatatlan, hogy szemléletbeli okai is vannak annak, hogy nincsen változás ezen a téren.
Azért hiányzik a női perspektíva a tervezésnél, mert kevés a nő az építészek közt?
SZJ: Az egyáltalán nem igaz, hogy a lányokat nem érdekli az építészet! A hallgatóink 80 százaléka lány, de létezik az a bizonyos üvegplafon. Míg a hallgatók körében 80 százalék a nők aránya, a gyakorló építészek közt már csak a jó fele, a cégvezetők közt pedig már csak elvétve találunk nőket. A Műegyetem Építészmérnöki Karán tizenegy tanszék van. A 11 tanszékvezetőből jelenleg 11 férfi. Itt számos, egymást erősítő folyamatról van szó.
A szomszédban van Bécs, ahol több évtizede sikeresen kísérleteznek inkluzív építészeti projektekkel. Nemrég ünnepelték például, hogy 25 évvel ezelőtt költöztek be az első lakói a kifejezetten nőknek kialakított lakóházba (Frauen-Werk-Stadt I). Nem ragadós a példa?
SZJ: A szakma a női szereplőiben itthon nem látok kifejezett női szempontúságot. Ahogy korábban mondtam, egy-két jelenség kivételével, nem tartom előre mutatónak, ha úgy kezeljük a dolgokat, hogy vannak kifejezetten női, illetve kifejezetten férfi igények. A szakmában – meg minden egyéb szakmában –itthon, természetesen jó lenne, ha látnánk inkluzívabb projekteket, de ez nem jellemző. Nem is jó, ha egy városon belül elkülönített tereket hozunk létre kifejezetten a nők számára. Azt kell lehetővé tenni, hogy a város minden tere és minden eszköze mindenki számára használható legyen. A nők, a gyerekek, az idősek, a mozgáskorlátozottak számára is, de ez nálunk sajnos nagyon lassú folyamat. Elég megnézni, milyen borzasztóan lassan haladunk az akadálymentesítéssel.
Milyen városokat tekint várostervezési szempontból példaértékűnek?
SZJ: Mostanában elsősorban lakáskérdéssel foglalkozom, és Bécs ebből – és nagyon sok egyéb szempontból is –, fényévekkel előttünk jár. Számos oka van annak, hogy miért, de szerepet játszik benne az is, hogy politikailag nincsen annyira szétszakadva a társadalom, mint nálunk. Olyat például nem nagyon látni, hogy egy nagy kaliberű projektet egyik napról a másikra egyszerűen leállítanak, amikor cserélődik a politikai vezetés. Még, ha adott esetben a tartomány és a város vezetői eltérő párthoz tartoznak, akkor sem lehet bizonyos alapvető értékeket megkérdőjelezni. Bécsben például a szociális lakhatás az 1920-as években kezdődött, amikor még kifejezetten baloldali kormányzat volt hatalmon, de azok az eredmények, amiket a város elért azóta ezen a téren, olyasmik, amiket egyetlen jobboldali kormányzat sem kérdőjelezne meg. Van egyfajta folyamatosság és ez nagyon fontos a fejlődéshez.
A városokban kevés közterület van elnevezve nőkről, de több helyen, így például Barcelonában, vagy Bécsben is láttunk már rá példát, hogy az aránytalanságot átnevezésekkel megpróbálják tompítani. Budapesten a II. kerületben is volt erre példa. Mit gondol, ez fontos lépés, ahhoz, hogy a nők láthatóvá váljanak?
SZJ: Budapesten rengeteg közterület olyan személyről van elnevezve, akiről az átlagember nem nagyon tud semmit. Ha olyan nőről nevezünk el utcát, akit ehhez hasonlóan nem ismerünk, annak nem látom a hozadékát, viszont sokba kerül és kényelmetlenséget okoz az ott lakóknak. Kelet-Európában egyébként is rossz hangulatú hagyománya van annak, hogy a különböző politikai rezsimek átnevezik a közterületeket. Szerintem az a jó, ha egy utca ezer éve is Kisrigó volt, és most is az. Ez a szimbóluma lehet annak, hogy a társadalom kiegyensúlyozott, és nincsenek kataklizmák.
Hosszú ideje vezeti az urbanista továbbképzést a Műegyetemen. Mit csinál pontosan egy urbanista?
SZJ: Az urbanisztika kicsit több mint a várostervezés. Ketté kell választani a dolgot. Én az Építészmérnöki Karon tanítok. Az építészmérnököknek van kötelező várostervezési kurzusuk. Ennek az az oka, hogy, amikor építész lesz, tudja, értse, hogy nem építhet akármit egy telekre, hanem a tervezéskor az adott környezetet figyelembe kell venni. Megtanulja, hogy hogyan működik egy város. Hol lesz életképes egy kereskedelmi egység és hol nem, hogyan kell, hogyan lehet régi épületekhez hozzányúlni.
Urbanisztikát Magyarországon nem lehet egyetemi szinten tanulni, csak másoddiplomás képzésben. Az urbanisztika minden, a várossal foglalkozó tudomány összessége. Van benne városépítészet, városszociológia, közlekedéstervezés, közgazdaságtan, városklíma stb. A mi tanszékünk nyújtja az egyetlen ilyen szakirányú továbbképzést ma az országban. Ez egy kétéves képzés, amire beengedünk mindenkit, aki a várossal foglalkozik, azaz építészt.
Miért tanul ma valaki urbanisztikát?
SZJ: Aki jelentkezik, jellemzően nagyon tudatosan teszi, mert már valamilyen formában a várossal foglalkozik. Általában az a motiváció, hogy az illető olyan munkahelyre került, ahol a munkája szempontjából nagyon fontos, hogy megértse a városi összefüggéseket. Például egy önkormányzatban dolgozik, vagy egy építészirodában, amely megkapott egy nagyobb projektet, amihez ezek a szempontok nagyon fontosak. De civil szervezetektől is sokan érkeznek.
Megnéztem a képzés tantárgyait és az órák címében gyakran szerepel a „fenntartható” szó. Itt nyilván nem csak környezetvédelmi szempontokra kell gondolni. Mitől lesz fenntartható egy város?
SZJ: Az egyik nagyon fontos dolog, amit először a hallgatókkal, másodkörben a szélesebb társadalommal meg kéne értetni, hogy a fenntartható életmód, az a városi életmód. Egy városi ember egy főre jutó szén-dioxid kibocsátása, energia felhasználása jóval kisebb, mint egy vidéken élő emberé. Ez statisztikailag igazolható. Ennek ellenére, ha a fenntartható életmódról beszélünk, a legtöbb ember szeme előtt egy családi ház jelenik meg valahol a zöldben. Azt nem veszik figyelembe, hogy onnan autóval kell bejárni a városba dolgozni, vagy iskolába vinni a gyerekeket, mint ahogy azt sem, milyen úthálózat és csatornarendszer kiépítéséhez van szükség ahhoz, hogy a zöldben felépített házban viszonylagos kényelem, víz, fűtés legyen. Ritka, hogy az ilyen családi házaknál ökologikus szempontok alapján rendezzék be a kertet, ellenben jóval gyakrabban látni, hogy faltól, falig leburkolják betonnal, hogy elférjen a két családi autó.
De egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan rendezzük be a városokat, mert az, hogy egy városi lakos hogyan tud fenntarthatóan élni, vagy vállalkozni, attól függ, mit biztosít neki a rendszer. Ha van tömegközlekedés, tudja használni, ha nincsen, kénytelen autózni. Ha van bicikliút, tud biciklizni, ha nincsen, autóval fog közlekedni. Ha van a közelben magas színvonalú iskola, el tudja vinni oda a gyerekét akár gyalog is, ha nincsen, elviszi a város másik végébe. Ha van szelektív szemétgyűjtés, az emberek tudják szelektíven gyűjteni a szemetüket. Ha nincsen, nem reális elvárni, hogy az emberek a harmadik emeleti lakásukban komposztáljanak. A várostervezés felelőssége, hogy az emberek tudják választani az ökologikusabb életformát.
Lakótelepekből nincsen hiány Budapesten, de mintha átalakulóban lenne a megítélésük és egyre több előnyükre derülne fény. Hol helyezkednek el a lakótelepek a fenntarthatósági skálán?
SZJ: A lakótelep egy speciális problematika. Olyan értelemben nehezen fenntartható, hogy nagy rendszer, ami csak közösségileg, nagy programokkal alakítható. Olyan szempontból viszont fenntarthatóbb, hogy sokkal kevesebb pénzből lehet például a lakótelepi lakásokat energiahatékonyabbá tenni, mint a belvárosi, régebbi épületeket. A lakótelepek nagy sűrűségűek, ugyanakkor nagy zöldfelülettel rendelkeznek. A legtöbb lakótelep esetén megvalósul az úgynevezett 15 perces város koncepció (azaz, hogy 15 percnyi sétán belül bárhonnan elérhetőek a legfontosabb szolgáltatások). Ráadásul a legtöbb jó minőségű, kötött pályás elérhetőséggel rendelkezik.
Békásmegyer, Vízorgona utca. (Fotó: Wikimedia)
Budapest fenntarthatóvá alakításának mi a legnagyobb akadálya?
SZJ: Azt látom, hogy az új városvezetés hihetetlenül bátor és mindent csinál, amit pénz nélkül lehet csinálni. A Tarlós-Karácsony váltással évszázadokat ugrottunk előre szemlélet tekintetben, de ettől még sajnos tény, hogy semmire nincsen pénz. Ami nagyon veszélyes, hogy az energiaárak miatt kezdik leállítani a közösségi közlekedést. Én a fogaskerekű mellett lakom, az például már nem megy. Budapesten a közösségi közlekedés az egyik olyan dolog, ami kifejezetten, még nemzetközi viszonylatban is példaértékű. Ezt az előnyünket azonban nagyon könnyen elveszíthetjük. A fővárosnak a legnagyobb anyagi teher a közösségi közlekedés működtetése, a fejlesztéséről már nem is beszélve. Ha erre nem lesz pénz, nem tudom, mi lesz.
De az én területem, a lakhatás szintén fenntarthatósági kérdés. Ha a fővárosban a fiatalok nem jutnak lakhatáshoz, mert nem tudnak saját ingatlant venni, vagy nem tudják fizetni a bérleti díjakat, el fognak költözni Budapestről. Az önkormányzatok ugyan próbálkoznak ezzel-azzal, hogy ez ne következzen be, elsősorban a régi épületek felújításával kísérleteznek, de ezek nem túl eredményesek. Itt nagyon nagy pénzre lenne szükség.
A fenntarthatóság gazdasági értelemben is fontos. Fontos, hogy csak olyan dolgokat építsünk, amiket ki tudunk használni és tudjuk fizetni a fenntartási költségeit. A városok most egymás után zárják be az uszodákat, de vidéken nagyon sok helyen már régóta lehet tudni, hogy ezeknek a fenntartása őrült terhet jelentenek a városnak, még akkor is, ha van turisztikai vonzerejük.
Egy furcsa kettősség jelenik meg a városfejlesztésben ma Magyarországon. Nagyon rossz, a kortárs városfejlesztési elvekkel, akár az alapvető önkormányzatisággal ellenkező történések érkeznek felülről, miközben alulról rengeteg pozitív kezdeményezést lehet látni.
Tudna mondani az utóbbira példát?
SZJ: Nagyon sok civil szervezetet ismerünk, mint például az Utcáról Lakásba Egyesületet, az Energiaklubot, a Járókelőt vagy a különböző biciklis szervezetteket, akik olyan problémákon dolgoznak, hihetetlenül professzionális módon, amit hagyományosan az államtól és a városok vezetésétől várnánk. Ráadásul úgy, hogy közben az államtól nem kapnak segítséget, sőt, éppen ellenkezőleg. Teljes ellenszélben működnek.