Ha a legismertebb és leginkább emblematikus közösségi gyűlésekről esik szó, szinte biztos, hogy mindenki az elsők között említi az ír gyűléseket. Nem véletlenül. Írország ugyanis az elmúlt években számtalanszor bizonyította, hogy a közösség döntéshozói erejébe vetett bizalom és a deliberatív módszerek valóban eredményre vezetnek és összekovácsolják a nemzetet.
A közösségi gyűlések jó szokása itthon Írországhoz képest egyelőre még gyerekcipőben jár, de az első fecskék már nálunk is megjelentek: tavaly ugyanis Budapest, idén ősszel pedig Miskolc is otthont adott egy-egy közösségi gyűlésnek. Ezek óriási eredmények és jelentős mérföldkőnek számítanak, hiszen az emberek bevonása a döntéshozatalba mindenképpen egy jó út a demokratikus értékek további elmélyítéséhez.
Bár a közösségi gyűlések módszertana bizonyos szempontokból kötött, a gyűlések mégis könnyen testreszabhatóak és igazíthatóak az adott közösséghez és a témához, emiatt pedig a világban számos gyakorlattal találkozhatunk, amelyeket érdemes és tanulságos közelebbről is megvizsgálni. Így amikor lehetőségünk nyílt egy exkluzív interjú elkészítésére Mary Clare O’Sullivannel és Jane Suiterrel, akiknek nagy szerepük volt az országos ír közösségi gyűlések megrendezésében és a szakértői háttérmunkában, kapva kaptunk az alkalmon!
Mary Clare O’Sullivan a nemrég véget ért nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó közösségi gyűlés főtitkára volt. A gyűlés koordinátoraként nagy kihívással kellett a csapatának szembenéznie, hiszen többek között a gyűlés részletes megszervezése is az ő feladatuk volt. Jane Suiter politológus professzor, a Dublin City University média, demokrácia és a társadalom jövőjének kutatásával foglalkozó intézetének elnöke, a korábbi Alkotmányozó Kongresszus és a közösségi gyűlés kutatócsoportjának vezetője.
Mitől olyan különleges az ír modell?
Az elmúlt években Írország elhíresült arról, hogy ha valamilyen, az egész országot érintő kiemelten fontos ügyről van szó, akkor a politikai elit számára egyértelmű, hogy a döntések meghozatalába az átlagembereket is be kell vonni, hogy a folyamatot lehetőség szerint tényleg mindenki magáénak érezze. Mi sem mutatja ezt jobban mint az, hogy – ahogy azt Mary Clare O’Sullivan is elmondta – a közösségi gyűléseket életre hívó határozatokat az egész parlament elfogadja, és pártállástól függetlenül támogatják a politikusok a kezdeményezést.
Az ír közösségi gyűlésekben az is különleges, hogy a szigetországban már a kezdetektől nemzeti szinten, azaz az egész országra kiterjedt módon szervezték meg őket. Ez a döntéshozatal szempontjából hatalmas legitimációval bír, azonban természetesen a koordináció és szervezés szempontjából igencsak nagy kihívás. Az első kvázi közösségi gyűlést, azaz “kongresszust” (Constitutional Convention) az ír parlament alsó és felső házának közös határozata alapján szervezték meg 2012-ben, és két éven át ülésezett összesen 18 alkalommal. A határozat arra kötelezte az ír kormányt, hogy valamennyi, a gyűlésen elfogadott javaslatra adjon hivatalos reakciót. Azt is kimondta, hogy amennyiben a kongresszus alkotmánymódosítást javasol, az ahhoz szükséges népszavazást megfelelő időn belül ki kell írni (az ír alkotmány ugyanis csak népszavazás útján módosítható). Ennek a gyűlésnek egyébként még 66 véletlenszerűen kisorsolt állampolgár mellett 33, az összes párt által delegált politikus is a tagja volt. A századik tagot, az elnököt, a kormány jelölte. A “kongresszus” 10 témával foglalkozott, és többek közt az azonos neműek házasságának engedélyezésére tett javaslatot, amelyet végül 2015-ben az erről szóló népszavazás keretében – a világon elsőként – el is fogadtak.
A „kongresszus” jó tapasztalataira is építve, egy lépéssel pedig tovább is lépve következett a 2016 és 2018 között megtartott, immár teljes egészében véletlenszerűen kisorsolt állampolgárokból álló közösségi gyűlés (Citizens’ Assembly), amely egyebek mellett az Alkotmány nyolcadik, az abortusz szabályozásához kapcsolódó kiegészítésének visszavonását javasolta. A gyűlést követő népszavazást 2018-ban tartottak, és ennek az eredménye szintén a gyűlés álláspontját tükrözte: az írek 66%-os többséggel szavazták meg az abortuszt addig szigorúan tiltó rendelkezések visszavonását. Nemrég pedig a nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó közösségi gyűlés (Citizens’ Assembly on Gender Equality) is sikerrel fejezte be a munkáját, mintegy 45 javaslatot téve az ír törvényhozásnak.
Közösségi gyűlések: kiút a bizalmi válságból
Persze ezek a sikerek sem kezdődtek egyszerűen, és mint számtalan reform, Suiter szerint az ír közösségi gyűlések is krízishelyzetből alakultak ki. A 2008 utáni periódusban Írországra is lesújtott a gazdasági világválság, a hatásait pedig természetesen az emberek is saját bőrükön tapasztalták, így a társadalmi elégedetlenség megnőtt. Ugyan kisebb tüntetéseket leszámítva komolyabb megmozdulásokra nem került sor, a politikusokba vetett közbizalom nagyot zuhant.
A nehézségek ellenére – vagy éppen azok miatt – Írországnak sikerült meghonosítani a közösségi gyűlések jó gyakorlatát, amellyel az átlagemberek is úgy érezhetik, hogy számít a szavuk az ország ügyeinek megvitatásakor. És valóban így is érzik. Közvéleménykutatások is bizonyították már, hogy az állampolgárok nemcsak értékelik azt, ha bevonják őket a döntéshozatali folyamatba, de a közösségi gyűléseket maguk is egy legitim procedúrának látják, hiszen érzik, hogy van pozitív hatása (ugyanezt mutatták nekünk a Miskolci Közösségi Gyűlés után végzett városi közvéleménykutatásunk adatai is).
A kihívások ellenére is előre tekintenek
A koronavírus természetesen a közösségi gyűléseket sem kímélte. A nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó közösségi gyűlésről röviddel a kezdete után kiderült, ha nem akarják beláthatatlan időre elhalasztani, online térben kell majd lebonyolítani. O’Sullivan bevallotta, hogy benne is felmerült a kérdés az esemény szervezése alatt, hogy a szemtől szemben történő beszélgetések, viták hiányába vajon meg tudják-e tartani a gyűlést. A részvételi demokrácia ezen műfajának lényege ugyanis pont a személyességben, az élőben lefolytatott beszélgetésekben rejlik, amelyek során bizalom épülhet ki az emberek és a döntéshozók között. Az, hogy a megpróbáltatások ellenére is sikerrel zárták a közösségi gyűlést, megmutatja, mennyire elhivatottak voltak a részvételiség értékei iránt mind a szervezők, mind pedig a kiválasztott résztvevők.
Hogy mi lesz ezután? O’Sullivan szerint a jelenlegi kormány programjában több kezdeményezés is szerepel jövőbeli közösségi gyűlésekre. Egész pontosan négy: három a biodiverzitással, a drogpolitikával és az oktatás jövőjével kapcsolatban, egy pedig egy dublini önkormányzatról és polgármesterről, amit természetesen helyi szinten szerveznének meg. Dublinban jelenleg városi tanács működik, ennek élén pedig a Lord Mayor áll, akit a tanács tagjai választanak. A Lord Mayor jelenleg Alison Gilliland, a tizedik nő ezen a poszton, akinek programja nagy hangsúlyt fektet a nők és az LMBTQI+ közösség jogainak kiszélesítésére. Egy polgármesteri pozíció felállítása azt jelentené, hogy a választópolgárok közvetlenül is beleszólhatnak abba, ki vezesse Dublin városát. A fejleményekről itt, a DemNet blogján is beszámolunk majd!