Szerző: Győr Ágnes
Április elejétől hivatalosan Ön Hollandia koszorús filozófusa. Gratulálunk a titulushoz, de, nem jelentett gondot, hogy Ön belga?
Rendszerint filozófusok, gondolkodók kapják ezt a titulust, és a helyzet valóban vicces kicsit, hiszen nem vagyok holland. De, ez azért nem probléma, mert, idén először, Hollandia mellett a titulus Belgiumhoz tartozó Flandriát is magába foglalja, mivel ott ugyanazt a nyelvet beszélik.
Mi egy koszorús filozófus feladata?
Nem tartozik hozzá munkaköri leírás, és mindössze két évre szól. Azt csinálok tehát, amit akarok, a lényeg, hogy valamilyen módon, eredeti gondolatokkal és meglátásokkal járuljak hozzá széleskörű társadalmi viták, beszélgetések elindításához. Tervezek például egy turnét, mely során különböző színházakban, különböző témákról fogok beszélni. Olyanokról, amelyek nagyon fontosak, de nem kapnak kellő figyelmet. Ezek közül az egyik, a földünk lakhatóságának kérdése. Manapság sokat foglalkozunk biztonsággal, egészséggel, de ezeket mindig csak rövid távlatokban értelmezzük. Beszélünk például az Ukrajna elleni háborúról, ami természetesen nagyon fontos, de ritkán reflektálunk azokra a biztonsággal kapcsolatos kérdésekre, melyeket a klímaváltozás generál és ugyanez a helyzet számos más, a bolygónkat fenyegető veszéllyel. Úgyhogy én, a következő két évben ezt fogom tenni.
Széles tömegek számára kell megpróbálnia vonzóvá tenni a dolgokról való mélyebb gondolkodást. Egy olyan világban, amelyet gyökeresen meghatároz és formál a közösségi média nyelvezete, ez nem lehetetlen kihívás?
Nem, egyáltalán nem. A szakmám szerint én nem vagyok filozófus. Persze, nagyon sokat merítek a filozófiából, de nem vagyok a filozófia nagykövete. Engem csak nagyon sok dolog érdekel, aggaszt. Ezekre próbálok megoldásokat találni és közben kiderül, sokan már sokkal régebben is foglalkoztak ezekkel a témákkal. Számomra a filozófusok olyanok, mint a hegyi vezetők. Régebben ott voltak a hegyen, mint mi és az általuk végzett kutatások, az általuk bejárt utak közül nagyon sok ma is releváns. Nekem nem kell elmagyaráznom Immanuel Kant munkásságát. Mások ezt megteszik és sokkal jobban, mint én valaha tudnám.
Én napjaink problémáit igyekszem vizsgálni olyan szemszögből, ami nem szigorúan politikai, vagy vezetői. Reflexiót szeretnék beépíteni abba, ahogyan a minket ma érintő problémákról gondolkodunk. Korábban ezt tettem a demokráciával kapcsolatban, most pedig ezt teszem a bolygónk korlátaival kapcsolatos témákban.

A választások ellen című könyve, amely többek közt magyarul is megjelent, nagyon sikeres lett világszerte. Ebben többek között arról ír, a demokrácia válságban van és olyasmi, „amire mindenki vágyik, de amiben már senki sem hisz.” Hogyan jutott erre a következtetésre?
Vissza kell mennünk egészen a 2010-es évek elejéig, 2010 és 2011 között fordult ugyanis elő, hogy Belgiumnak a választásokat követően másfél éven át nem volt kormánya. Arra, hogy ez hogyan történhetett meg, az volt az általános magyarázat, hogy egy belga problémáról van szó. Túl bonyolult az ország, három hivatalos nyelvvel rendelkezik és egyre nő az emberek közötti szakadék. De bennem elég hamar az az érzés alakult ki, hogy ez nem igaz. Arra jutottam, hogy ez nem egy kifejezetten belga probléma, hanem egy, a demokráciát érintő probléma, ami nálunk korábban jelentkezett, mint máshol. A politikusaink egyszerűen nem mertek kormányt alakítani, mégpedig azért, mert már a következő választás miatt aggódtak. A közösségi média valamit alapvetően megváltoztatott az addigi képleten. Létrehozott egy azonnali visszajelzésekre épülő rendszert és ezáltal sokkal nehezebbé vált a megválasztott politikusok számára a mandátumuk kitöltése. Az, akit megválasztanak vasárnap, hétfőn már a közösségi médián keresztül tömérdek kritikával szembesül és ez hatalmas idegességet szül. A belga politikusok tehát 2013-ban folyamatos és azonnali visszajelzéseket kaptak a választóktól miközben próbáltak kormányt alakítani. Az, hogy nem belga problémáról volt szó, az idő előrehaladtával beigazolódott. Az elmúlt években Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Hollandiában is láttuk, hogy egyre nehezebbé vált kormányt alakítani. A leírt problémára két módon lehet reagálni. Több, vagy kevesebb demokrácia irányába lehet elmozdulni. Én mindig is amellett érveltem, hogy több demokráciára van szükség. Ha úgy tetszik, a demokrácia demokratizálására. Az embereknek nem csak meg kell adni a választási jogot, hanem lehetővé kell tenni számukra, hogy kifejtsék a véleményüket.

De, ez inkább a közösségi média hibája, mint a választási rendszeré, nem?
Mind azt gondoljuk manapság, hogy, ha demokráciát szeretnél, mindenekelőtt választásokat kell szervezni. Ez egy fajta szlogenné vált. De az érdekesség az, hogy demokráciát 2500 éve, az athéni demokrácia óta ismerjük és műveljük, viszont csupán az elmúlt 250 évben tesszük ezt választásokon keresztül. A demokráciának tehát már a választói demokrácia előtt is létezett egy formája. Hogyan nézett ki? Nos, a demokrácia legsikeresebb változata nem a választásokra épülő képviseleti, hanem a sorsolásokon keresztül megvalósuló közvetlen demokrácia volt, mint amilyen az ókori Athénban létezett. Persze, nem volt tökéletes az ő rendszerük sem, hiszen csak bizonyos vagyonnal rendelkező, bizonyos kor feletti férfiak számítottak állampolgároknak és ez hülyeség, viszont ami nagyon fontos, hogy 7000 közfeladat közül, ami akkor létezett, mindössze 100 olyan volt, amelynek betöltését választással oldották meg. A többi esetén sorsolást tartottak az állampolgárok között. Ha az a cél, hogy az állampolgárok képviselve legyenek, erre a legalkalmasabb eszköz a sorsolás, hiszen, ha meg akarod kóstolni a levest, nem elég csak egy kanállal venni a léből, vagy kivenni egyetlen darab zöldséget. Minden részéből meríteni kell. Manapság a választásaink olyanok, mintha a levest egy villával próbálnánk megkóstolni.
Kutatás közben az egyik legmeghatározóbb pillanat az volt számomra, amikor megtudtam, hogy az elit szónak és az election (választások) szónak ugyanaz az etimológiai gyökere, a latin eligre, amely azt jelenti, „azok, akik ki lettek választva”. Már Arisztotelész is mondta és később Rousseau is megismételte: Ha arisztokráciát szeretnél létrehozni, szervezz választásokat, ha demokráciát szeretnél, tarts sorsolásokat. De ez a tanulság sajnos teljesen feledésbe merült a francia forradalom és amerikai függetlenségi háború során.
A könyv kiadása óta számos, sorsolás alapú részvételi folyamat zajlott már világszerte. Nagyon sok úgynevezett közösségi gyűlés volt már például – többek között Magyarországon is -, melynek lényege, hogy sorsolással kiválasztott tagjai egy tanulási szakaszt követően javaslatokat fogalmaznak meg bizonyos témákkal kapcsolatban döntéshozók számára. Ezek a folyamatok változtattak eredeti véleményeden?
A könyvemet immáron 12 éves és időközben láttam, hogyan nőtt meg robbanásszerűen a közösségi gyűlések száma. Világszerte több mint 700 ilyen folyamat volt már és ezek közül nagyon sok Európában zajlott. A tanulságuk, hogy a hétköznapi emberek maximálisan képesek arra, hogy ésszerű döntéseket hozzanak, ha ehhez megkapják a szükséges időt, információt és a lehetőséget, hogy beszélgessenek egymással.
Ha három-négy hétvégére összehozod őket egy térben, megteremted a lehetőséget számukra, hogy szakértőktől előbb tanuljanak az adott témáról, majd biztosítasz rá lehetőséget, hogy beszélgessenek egymással, a folyamat végére ambiciózusabb és koherensebb javaslatokkal fognak előállni mint a politikusok és tudod miért? Mert nekik nem kell aggódniuk amiatt, a következő választásokon újra lesznek-e választva. Talán kevésbé kompetensek, de sokkal szabadabbak ezért jobb helyzetben vannak ahhoz, hogy hosszútávon gondolkodjanak és a közérdeket tartsák szem előtt. Engem összességében lenyűgöz a közösségi gyűlésekből született javaslatok színvonala. Azt is látom azonban, hogy sajnos minél fontosabbá válnak ezek a folyamatok, annál nagyobb gyanakvással szemlélik őket a politikai pártok.
Alaptalan az idegességük? Nem minden politikus örül az aktív állampolgárnak, a tájékozottról nem is beszélve.
A politikai pártok maguk is rengeteget kamatozhatnak, mind hatalmi, mind kapacitásbeli szempontból, ha bevonják az állampolgárokat. De, ettől még tény, hogy a politikai pártok és gazdasági lobbik idegessé válnak a hétköznapi állampolgárok növekvő hatalma miatt. Egyébként lehetnek is, mivel egy demokráciában élni azt jelenti, hogy a közösségek formálják a közösségek jövőjét és nem más érdekek. Az elmúlt kétszáz évben azt láttuk, hogy a megválasztott döntéshozók a választások napján megkapják a szavazóktól a szükséges számú voksot, a hatalomban töltött idejük alatt azonban az állampolgárok érdekeinél jóval nagyobb hatással van a munkájukra a lobbik ereje.
Ha a demokrácia ideálját életben szeretnénk tartani, nincsen más út, meg kell újítanunk a demokráciát. Mindenhol innoválni kell, a technológiában, az iparban, a sportban, médiában, művészetekben. Az innováció mindennek a kulcsa. Miért a demokrácia lenne az egyetlen olyan terület, ahol ez meg van tiltva? Ugyan már! Ma olyan folyamatokra építjük a demokráciát, amelyek gyakorlatilag kétszáz éve nem változtak.
A közösségi gyűlések nagyon barátságos eszközök arra, hogy a társadalmat előmozdítsuk. És, ami szintén nagyon fontos, hogy ezek a folyamatok az embereket boldoggá teszik. Ez olyasmi, amit az elején nem tudtam. A mai demokráciák mindenkit elszomorítanak. Az állampolgárok úgy érzik, erőtlenek, a politikusok úgy érzik, soha sem tudnak jót cselekedni. Ezt érzem akárhányszor beszélek politikusokkal, amire azért elég gyakran kerül sor. Még életemben nem találkoztam boldog politikussal. Általában frusztráltak. A frusztráció a mai demokráciák egyik fontos jellemzője. A közösségi gyűléseknek, közösségi fórumoknak csodálatos része, hogy segítenek az embereknek újra felfedezni, micsoda öröm együtt döntést hozni valamiben.

Közösségi gyűléseken vitattak már meg világszerte a legkülönbözőbb témákat, például, hogy kell-e változtatni az abortusz szabályozásán, legyen-e jogi lehetőség az asszisztált halálra, vagy, hogy hogyan lehet csökkenteni az élelmiszer-pazarlást. A sorsolásos részvételi folyamatok minden témának a kezelésére alkalmasak?
Nagyon sok téma van, aminek a kezelésére a közösségi gyűlések önmagukban nem elegendőek. Úgy gondolom, hogy a nagyon fontos döntések esetén szükségünk lesz a jövőben a megszületett javaslatok kollektív megerősítésre. Elkezdtem ezért kidolgozni a „preferendum” koncepcióját. Egy referendum esetén az állampolgárok ismét csak ikszeket helyeznek el egy lapon az igen, vagy a nem mellé olyan kérdésekben, melyet politikusok fogalmaztak meg. Ezzel szemben a preferendum az a közösségi gyűlésből megszületett javaslatokat tartalmazná és minden állampolgárnak lehetőséget adna arra, hogy kifejtse, egyetért-e, illetve milyen mértékben ért egyet, vagy nem ért egyet az adott javaslatokkal.
Napjainkban biztonsági és gazdasági krízisek dominálják a híreket és ilyen helyzetben rendszerint a gyors és költséghatékony döntéshozatal válik a prioritássá. Ez nem veszélyezteti a részvételi folyamatok jövőjét?
Én alapvetően egy boldog ember vagyok, de bevallom frusztrál, hogy a közösségi gyűlések túl bonyolultak és túl sokba kerül a lebonyolításuk. Ez részben abból fakad, hogy még csak a korai fázisában tartunk az ilyen folyamatokkal való kísérletezésnek és a protitipusok mindig költségesek. De, ezzel együtt is igaz, hogy találnunk kell egy megoldást arra, hogy gyorsabbak és olcsóbbak legyenek és azt hiszem ez az, amiben a mesterséges intelligencia segíthet. Az egyik probléma, hogy nagyon sok időbe és szervezésbe telik a résztvevők visszajelzéseinek kategorizálása, de az AI sokkal gyorsabban el tudná végezni ezt a munkát. Úgy tudom, hogy az MIT-n (Massachusetts Institution of Technology) már fejlesztenek egy erre alkalmas software-t.
Belgium nagyon nagy utat tett meg a részvételiség terén 2010-11 óta. Nem egyszerűen tartanak közösségi gyűléseket az országban időről-időre, hanem egyenesen állandó közösségi gyűlések léteznek. Ezekkel kapcsolatban mik a tapasztalatok?
Két állandó gyűlésünk is létezik. Az egyik Belgium németül beszélő részén, ami egy nagyon apró terület, de tökéletes kísérleti terep ehhez. Ez a világon az első hely, ahol a megválasztott képviselőkből álló parlament mellett működik egy sorsolással kiválasztott tagokból álló állandó közösségi gyűlés. Valóban itt egy rövid- és egy hosszútávú sorsolás is van. Létezik ugyanis az állandó állampolgári tanács, amelynek tagjait kisorsolják és két évre kapnak mandátumot. Ennek a feladata a téma kijelölése és az elkészült javaslatok nyomonkövetése. Aztán vannak maguk a gyűlések, melyek 20 és 50 közötti állampolgárból állnak. Őket szintén kisorsolják, de a mandátumok csak rövidtávú. Három, vagy négy hónap alatt a gyűlés tagjai három hétvégét üléseznek. Az ő feladatuk, hogy a tanács által kiválasztott témát mélységeiben megismerjék, megbeszéljék, vele kapcsolatban javaslatokat dolgozzanak ki. A javaslatok aztán a tanácshoz kerülnek vissza, mely rendszeresen egyeztet a politikusokkal és igyekszik elérni, hogy a javaslatok minél inkább megvalósuljanak. A politikusoknak kötelességük reagálni a gyűlés által készített javaslatokra. Megszabott időközönként számot kell adniuk arról, mit kezdtek a javaslatokkal és arról is, ha nem valósították meg az adott javaslatot, mi volt ennek az oka. Tavaly szeptemberben volt egy közvéleménykutatás Belgiumban, ami azt mutatta ki, hogy a lakosság 80 százaléka úgy gondolja, hogy, hogy vannak a közösségi gyűléseket. A szomszédos Hollandiában, ahol később vezették be ezeket a folyamatokat, támogatottságuk körülbelül 60 százalékos. Látszik tehát, hogy az idő előrehaladtával egyre többen gondolják úgy, hogy a közösségi gyűlések jók.
A egyik legnépszerűbb téma a közösségi gyűlések esetén a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás. Itt úgy érzem, összeér két, a szívének kedves téma. Jól sejtem?
A demokráciák esetén a gond, hogy a választásokra épülő rendszert elve nem úgy hozták létre, hogy olyan hosszú távú kihívásokra tudjon választ adni, mint a klímaváltozás. Nagyon nehéz arra gondolni, mi lesz 2080-ban, ha meg kell nyerned a 2028-as választásokat.
Az elmúlt tíz évben nagyon megnőtt azon, nemzeti szintű közösségi gyűlések száma, melyek fókuszában a klímaváltozás állt. Körülbelül 12 országban tartottak már ilyeneket. Nemrég egy Jonas Lage nevű fiatal német kutató nagyon érdekes megállapítást tett. Összehasonlította a közösségi gyűlések nyomán létrejött javaslatokat a nemzeti energia és klíma tervekkel és arra jutott, hogy a közösségi gyűlések Európa szerte sokkal ambíciózusabbak voltak mint a politikusok és jóval merészebb reformokat szeretnének. Olyasmit mernek megtenni, javasolni, amelyet a politikusok nem. Azt kérik például, hogy legyen korlátok. A politikusaink arról beszélnek, hogyan lehet például csökkenteni a kibocsátási szinteket, vagy, hogy hogyan lehet alkalmazkodni a változásokhoz, de van egy harmadik eleme is a klímaváltozásra adható válaszoknak, ez pedig a józan gondolkodásból fakadó önkorlátozás a termelés és fogyasztás terén. Hétköznapi nyelvre lefordítva az állampolgárok azt mondták, amíg nyitva van a sütis doboz, enni fogunk a sütikből, ezért arra kérünk titeket, tegyétek rá a dobozra a tetejét.
Egy belga miniszter egyszer azt mondta nekem, pontosan tudom, hogy mit kell tennem a klímaváltozással kapcsolatban, de dunsztom sincsen, ha megteszem, hogyan fognak utána engem újraválasztani. És, dióhéjban összefoglalva, ez a probléma.
Fotó forrása: Alex Vanhee / www.davidvanreybrouck.be
_____
Az interjú rövidebb változata függőbeszédes formában a Magyar Hang 2025 május 10-én megjelent számában olvasható.